Nem tudom, Imi mit írt a szülésről, mert addig, amíg én nem írtam meg a saját beszámolómat, nem akartam elolvasni az övét. Bennem inkább csak pillanatfelvételek, érzések maradtak meg, nem tudom moziszerűen visszaidézni azt a 22 órát.
Csütörtök hajnalban, amikor elkezdett csorogni a magzatvíz, még nem voltam benne biztos, hogy ez az, aminek látszik. Aztán ahogy megbizonyosodtunk róla, hogy igen, ez az, akkor nagyon nyugodt lettem. Örültem, hogy megyünk szülni - születni.
A napomat nagyrészt a vajúdóban töltöttem. Ezt korábban nagyon nem szerettem volna, de végülis nem volt annyira rossz, mint gondoltam. Imi nagyon hiányzott, de jó volt látni, hogy a többi kismama jön, aztán megy a szülőszobára. Akkor vágytam rá, hogy nekem is "rendes" méhösszehúzódásaim, fájásaim legyenek.
Késő délután Gabi, a szülésznőm megmasszírozott. Emlékszem az illóolaj illatára és hogy teljesen ellazított, mintha nem is szülnék, pedig éppen ez volt az, amitől úgy érzem, jobban beindult a folyamat.
Imi végre bejöhetett, nagyon jól esett végre átölelni és rátámaszkodni a fájások közben. Úgy emlékszem, az, hogy milyen helyzetben vagyok, teljesen ösztönösen jött, Imi pedig segített a "megvalósításban". Kettesben maradhattunk a szülőszobán, nagyon meghitt volt. Volt egy időszak, amikor nagyon elálmosodtam, két méhösszehúzódás között még aludtam is pár percet. Akkor arra gondoltam, jól esne szundítani egy nagyot, és utána folytatni innen.
Kaptam antibiotikumot, amitől olajfesték szagot éreztem. Eszembe juttatta nagypapám kamráját, a festékes dobozokat sötétzöld festékkel.
Nem emlékszem már, hogyan jutottunk át az alternatívból a "rendes" szülőszobára, annyira kizártam már addigra a külvilágot, de egyszer csak ott voltunk. Innentől mintha végig csukva lett volna a szemem, csak éreztem, hogy Imi ott van mellettem, de hogy a doki vagy Gabi mikor jöttek-mentek, nem tudom. Az időérzékem is teljesen elveszítettem - most úgy tűnik, nagyon gyorsan történtek a dolgok, de emlékszem, akkor úgy éreztem, a végtelenségig tart.
Nagyon elfáradtam a fájások közben, a végén már majdnem sírtam, úgyhogy megváltás volt, amikor Gabi mondta, hogy ha fáradt vagyok, feküdjek a szülőágyra. Akkor én egyáltalán nem gondoltam, hogy már közel van a vége, de mintha innen egyből már a kitolás jött volna.
Az első kitolási fájásra emlékszem, katasztrofálisan sikerült - akkor azt hittem, nem fogom tudni megcsinálni. Aztán emlékszem a doki arcára, hogy kéri, figyeljek rá, és magyarázza, mit kell csinálnom. Éreztem, hogy Imi keze a térdemen, az övén az enyém, segített tartani a lábam, igyekeztem összeszedni magam... és elindult. Éreztem, hogy jön kifelé a kicsi buksija - egyszer Gabi szólt, hogy már meg is simogathatom, alig hittem, hogy már ilyen közel vagyunk. Ha visszagondolok, már akkor is a kis selymes haját éreztem, amit most is sokszor megsimogatok.
Ezután nem sokkal meg is született, odatették a pocakomra, a kezemmel éreztem, hogy a köldökzsinór még kicsit pulzál, és mást nem is tudtam csinálni, mint gyönyörködni a magzatmázas kis buksijában, becézgetni, simogatni a pihe-puha, "tejszínhabos" bőrét. A hosszú ujjacskáival már akkor "varázsolt", és a szemét is kinyitotta, rám nézett - ez az, amit soha nem fogok elfelejteni.
Vagyis az élet egy tombola, énekli a Manu Chao. Sajnos a nyerő számot már megint a németek húzták ki. Így egy kicsit nekem véget is ért a világbajnokság, újabb 4 évet kell várni. De élmény volt látni Maradonát a kispad mellett is. És a kritikák ellenére szerintem nem volt rossz ez az Argentin válogatott. Kár, hogy már a nyolc között találkoztak ezzel a nagyon jó német csapattal. Most ezt húzták a tombolán :(, majd legközelebb.
