2013. március 5. - végül ez a szép, tavaszi dátum lett Csabi születésnapja. Terminusnak február 26-át jelölte ki az orvosom (Orsi), és a kórházi protokoll szerint március 5-én kellett volna befeküdnöm a kórházba. Az utolsó héten már nehéz volt türelmesen várni. A vizsgálatok alapján én is és Csabi is felkészültünk már a szülésre, születésre. Orsi azzal biztatott, hogy ha egyszer elindulnak a fájások, akkor viszonylag gyorsan meg is érkezik Csabi.
A szülésznőm (Gabi) javaslatára a szülést megelőző péntektől már mindenféle házi praktikákat vetettünk be, hogy Csabit kicsalogassuk. Hétfő este 9 körülre meg is lett az eredmény: elkezdett végre rendszeresen, egyre erősebben keményedni a hasam. Éjfélre már egész erős fájásaim voltak, 10 percenként, de fél 3 körül ismét gyengülni kezdtek (igaz, 3 percenként jöttek). Aztán Erik is felébredt, 3 körül, ami teljesen megzavart, ezért úgy döntöttünk bemegyünk a kórházba. Itt a szokásos felvételi vizsgálatok után a vajúdó szobába kerültem. Úgy tűnt - ezt én is éreztem és a CTG is visszajelezte - a vajúdó hangulata sem tett jót: egyre gyengébb, ritkább fájásaim lettek. Előjöttek az emlékek Erik születéséről, amikor 12 órát töltöttem a vajúdóban, arra várva, hogy végre "rendes fájásaim" legyenek...
7-8 között mentünk be az egyik szülőszobába, ide már Imi is bejöhetett, és Orsi is megérkezett. Először burokrepesztéssel próbálkoztunk, de sajnos ez sem hozta meg a várt eredményt. Aztán 9 körül Orsi mondta, hogy el kellene kezdeni az oxytocint. Ezen a ponton nagyon elkeseredtem. Megijedtem, mert eszembe jutott, amit több cikkben is olvastam: ha a természetes folyamatba művileg beavatkozunk, gyakran egyik beavatkozás követi a másikat, és egyre komolyabb eszközöket kell bevetni. Megijedtem: lehet, hogy császár lesz a vége??? Így utólag nagyon örülök, hogy Orsival és Gabival szültem: biztos vagyok benne, hogy minden beavatkozás indokolt volt, és nem lehetett tovább húzni az oxytocinos "támogatást" sem. Mielőtt elkezdtük volna, időt adtak Iminek és nekem, hogy feldolgozzuk kicsit a helyzetet.
Azóta sem tudom pontosan, miért "nem hagytam", hogy gyógyszeres segítség nélkül megszülessen Csabi. Csak sejtéseim vannak, és biztosan nagyon összetett a dolog. Az olvasók közül többen tudjátok: Anyu február 14-én halt meg. Nehéz két ilyen nagy dolgot gyakorlatilag egyszerre átélni. Lehet, hogy féltem, hogy Anyu elvesztése után nem fogom tudni elviselni a szüléssel járó fizikai fájdalmat. Vagy attól féltem, hogy nem tudok majd örülni a kisfiam érkezésének? Az oxytocin, mint "boldogsághormon" sem valószínű, hogy túltengett a szervezetemben az utóbbi időben, és persze ott voltak az Erik születésével kapcsolatos emlékek is, amikor szintén nagyon lassan és külső segítséggel haladt csak előre a dolog.
10 körül kötötte be Gabi az infúziót, és újra kicsit kettesben maradhattunk Imivel. Végre sikerült lazítanom, Imi simogatása, ölelése megnyugtatott és egyre erősödtek a fájások. Az események most már felgyorsultak, szinte nem is érzékeltem az idő múlását. 1-2 között már nagyon erősnek éreztem a fájásokat, kértem Imit, hogy szóljon Gabinak, mert éreztem, nemsokára a kitolás következik. Orsi is megvizsgált, Gabi még segített kicsit a tágulás végén valami lazító szerrel, aztán elkezdődött. Emlékszem, valahogy sehogy sem éreztem kényelmesnek. Gabi segített megtalálni egy jó pozíciót: az ágyon térdeltem, a felemelt fejtámla részbe kapaszkodtam, így született meg Csabi. Jó volt, hogy itt a végén nagyon éreztem, hogy mi történik éppen. Orsi és Gabi pedig mindig megtalálták azokat a szavakat, amikre éppen szükségem volt: bíztattak, hogy jól csinálom és visszajelezték az előrehaladást, így - bár néha nagyon nehéznek és végtelennek éreztem a dolgot - végig tartották bennem az erőt.
Aztán megszületett Csabi. Teljesen lila volt, Imi meg is ijedt kicsit :), de Gabin és Orsin látta, hogy nincs semmi baj. Másfél órát voltunk együtt, hármasban a szülőszobán, ezalatt Csabi végig a hasamon feküdt, szopizott, nézelődött, ismerkedtünk. Nagyon jó volt, olyan nyugodt baba volt már akkor is, mint most. Imi és Gabi együtt mérték le a nagyfiút, fürdetésre nem is nagyon volt szükség, csak letörölgették kicsit.
3 napot töltöttünk még a kórházban (nem szerettem volna egy perccel sem tovább maradni), éjjel-nappal együtt. Meglepődve tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy Erik még szopizott a szülésig, a tejet Csabinak újra kellett indítania. Így most már az ő igényeinek megfelelő összetételben (de mindkettőjüknek elegendő mennyiségben) "állítom elő" a nedűt. :)
