Szóval október 14-én kezdtük, első nap Imi, aztán én és Csabi voltunk vele. Ekkor még egész délelőttöket töltöttünk bent. Már a harmadik napon javasolta az óvónő, hogy hagyjam ott Eriket egy órára. Én meg - ahelyett hogy a megérzéseimre hallgattam volna - engedtem a kérésnek. Erik utólag ebből az egy órából semmire nem emlékezett, csak azt tudta elmesélni, hogy sírt, amiért otthagytam. Nem sírt egyébként végig (az óvónők elmondása szerint), mégis ez az érzés annyira erős volt benne, hogy semmi mást nem mesélt, hiába kérdezgetem. Csütörtökön Imi Bp-en volt, így autó híján nem mentünk, pénteken voltunk megint fél napot. Ezekben az első napokban Eriken nagyon látszott, hogy megviselte ez az egy óra. Otthon sem lehetett egyedül hagyni a szobában, hétvégén pedig, amikor nagyszülőknél töltött egy fél napot, utánunk sírt. Korábban még nem történt ilyen.
Az október 23-ás héten csak két napot voltunk oviban, mert lebetegedtünk mindhárman. Utána egy hét őszi szünet, majd két héten keresztül még heti 3-4-szer voltunk "játszóterezni". Én kb. ennek a két hétnek a végére éreztem azt, hogy talán eljutottunk újra a kiinduló állapothoz, ami Erik kiegyensúlyozottságát, nyitottságát, ovi iránti kíváncsiságát illeti. És ekkor kellett dönteni arról, hogy vagy otthagyjuk megint egyedül, vagy halasztjuk szeptemberre az ovikezdést. Ami az óvónővel (és egyben óvodavezetővel) történt beszélgetést illeti, sajnos azt éreztem, hogy egyáltalán nem veszi az adásomat, és még csak el sem gondolkozott azokon az érveken, javaslatokon, amiket mondtam, így nem is láttam értelmét annak, hogy tovább erőltessem a beszoktatást.
Azóta egyébként egész jól alakulnak a napjaink, kialakult egy jó kis napirendünk és talán én is türelmesebb vagyok Erikkel a beszoktatás során átélt nehézségek hatására. Erik imád a konyhapulton ücsörögni, amíg Csabi alszik, én meg mosogatok vagy főzök. Lassan meg is tanul zabkását készíteni, és úgy látom, ezzel (nem a zabkásával, hanem a közös főzéssel) kicsit talán sikerül a válogatósságát is "kezelni". A miért-korszak, még javában dúl, mostanában minden kérdést miérttel kezd és azzal is zárja, a nyomatékosság kedvéért. Az utóbbi időszak kedvencei: "Miért csak két kezünk van, miért?" Miért nincs a fenekükön is egy szemünk, miért?" "Miért csak a Jóisten tudja, miért?" :)))))
Szegény Csabi mindig a beszámoló végére marad. Pedig ő is kiharcolja ám magának a figyelmet! Mindent megrágcsál-kihúz-ráncigál-nyomogat, amit elér, és mivel most már egész magabiztosan ácsorog fél kézzel támaszkodva, egyre több mindent el is ér. Elkezdett dumálgatni is, néha órákon keresztül csak azt halljuk, hogy bbbabbbabbabbabababababaaaaaa! Enni is nagyon szeret. Mindent meg akar kóstolni, amit mi is eszünk, és nagyon jóízűen eszegeti azokat a kajákat, amiket neki készítek. Legjobban persze azt szereti, ha ott ülhet és majszolgathat ő is, amikor mi eszünk. Szerencsére nem zavarja, ha valami nem pépes, hanem darabosabb, úgyhogy nem is igyekszem teljesen egynemű dolgokat adni neki - hadd érezze csak minden ételnek külön is az anyagát, ízét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése