"Furcsa, de eddig még eszembe sem jutott arról beszélni, hogy milyen csodálatos sport a futball. Pedig az, de még mennyire! A gólok ritkaságuk folytán rendkívüli értékkel bírnak, amivel nem vetélkedhetnek semmiféle pontok vagy szettek vagy "futások", s ezért mindig megmarad a különleges izgalma, amely abból fakad, hogy valaki a szemed láttára olyat csinál, amit egy egész meccs alatt csak háromszor vagy négyszer lehet csinálni, ha szerencsés vagy, de ha nem, akkor egyszer sem sikerül. És szeretem a lendületét, szeretem, hogy nem sablonok szerint folyik, szeretem, hogy a kis emberek eldöngölhetik a nagy embereket (nézzék meg Beardsley-t Adamsszel szemben), ami más, test test elleni küzdelmet jelentő sportágakban nem lehetséges, és szeretem azt is, hogy nem feltétlenül a jobb csapat győz. Szeretem a játékosok atletikusságát (megadva a kellő tiszteletet Ian Bothamnek és az angol válogatott támadósorának, nagyon kevés jó kövér futballista akad), és azt is, ahogy az erőnek és az intelligenciának össze kell kapcsolódnia. A futball lehetővé teszi, hogy a játékosok szépek legyenek, ahogy szép egy balettművész, s ahogy sok más sportágban sohasem lehet szép az ember: egy tökéletesen eltalált kapáslövés pillanatában a test olyan kecses egyensúlyban van, amely sok sportember számára elérhetetlen.De van még valami! Az olyan meccseken, mint az Everton elleni elődöntő, bár az ehhez hasonló esetek természetesen ritkák, az embert elfogja egy roppant erős érzés, hogy pontosan a megfelelő helyen van a megfelelő időben; egy-egy nagy meccsen a Highburyben, vagy egy még nagyobb meccsen a Wembleyben, úgy érzem, az egész világnak én vagyok a közepe. Mikor történik meg ilyen az életben?..."
Nick Hornby: Fociláz (Fever pitch)
Kommentár helyett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése