Én csak a pár szót írnék az esküvőről, aztán megint Örkény Istvánt kérem segítségül, hogy elmondjam azt, amit most kezdek megtapasztalni közvetlen közelről.
Ami az esküvőt illeti az volt a jó, hogy minden olyan természetesen zajlott. Egyáltalán nem izgultam a megelőző napokban sem és magán az esküvőn sem, egyetlen pillanat volt csak, amit talán ti is észrevettetek, - már aki ott volt :) - amikor kimondtam az igent kicsit elcsuklott a hangom, nem mintha nem tudtam volna mit akarok mondani, csak valahogy mégis abban a pillanatban kicsit izgultam, nem tudom miért.
Amikor elhúzták az ajtót, az anyakönyvvezető kicsit ilyesztő volt, annyi színben "pompázott", de hát kit érdekel az anyakönyvvezető, végül is nem őt kellett elvenni, szerencsére :)
Szóval minden nagyon jó volt, pont ilyenre gondoltunk, mindenkinek köszönjük, hogy "jelenlétével növelte az est fényét", jövőre folyt. köv. ...
És akkor Örkény (ma hallottam):
”Az Üllői úton történt korán reggel, a villamos hátsó peronján, ott, ahol jól esik kinézni az ablakon, és lesni, miképp fut ki lábunk alól az utca, s hogyan siklanak elő a kerekek alól a sínek. Száma sincs utas fér el azon a peronon, már nem kap levegőt az ember, s még felszáll két katona, a következő megállónál egy kövér néni kövér lábakon, kövér cvekkerrel, s a rá következőn négy iskoláslány. Ekkortól fogva egy darabig nincs változás a létszámban, a villamos úgy döcög át a városon, túlcsordulva a két oldalán, mint egy szénásszekér, aztán kezdenek lefelé szállni az utasok.
Az Üllői út vége táján nincs is más a peronon, mint a lányok iskolatáskáikkal a hónuk alatt, egy katona meg egy kifutófiú, aki tíz egyforma színű és egyforma szabású női kartonruhát visz a vállára borítva, és az anya, kézen fogva a kisfiával. Magas termetű szép szál asszony az anya, barna hajú, barna szemű, komoly, megfontolt természet. Azt, hogy komoly és megfontolt, a nézéséből lehet kitalálni, abból, ahogy maga elé tekint, elmélázva, mintha a villamos piszkos fapadlóján egy gondból és örömből szőtt szőnyeg lenne kiterítve, s ő annak cikornyáit vizsgálná szoros figyelemmel. Aktatáskát szorít a derekához, ő is munkába megy. A fiúcska kis táskát lóbál a kezében, nyolcéves forma surbankó legényke ő, termete a magasba igyekszik, hogy megközelítse az anyját. Haja vizes, még viseli a kefe barázdáit, csinos a ruhája, vasalt az úttörőnyakkendője, s frissen pucolt az a bakancsocska a lábán, mely két számmal nagyobb ugyan a kelleténél, de amelyet mégis hamarabb fog utol érni növéssel, mintsem hogy a talp leválnék a felsőrésztől. Tűhegyes turcsi orrán még ott virít a két pár halványuló nyári szeplő, amitől minden gyerek arca, nem tudom, miféle eszmekapcsolás révén, valamiféle életrevalóságról és ármányosságról tesz tanúbizonyságot. Szeme barna, mint az anyjáé.
A most következő megállónál a kisfiú leszállt, ez úgy történt, hogy az anyja megállt a legfelső lépcsőfoknál, és megsimogatta a kisfiú tejszín fehérségű arcocskáját, a gyerek lelépett a lépcsőn, megállt a járdaszigeten, és fölnézett az anyjára, az meg vissza rá, s a jobb kezével kétszer alig észrevehetően intve, azt mondta gyöngéden, csendesen: Lacika, szervusz. Szerbusz anyu - mondta a kisfiú. Az anyu kihajolt a villamosból, végigtekintett az Üllői úton mind a két irányba, és azt mondta: most átmehetsz Lacika. A villamos csengetett, és elindult, a kisfiú pedig állva maradt a járdaszigeten, a megálló távolodott, a lábunk alól fényesen futottak elő a sínek, s Lacika állt és várt, és egyre kisebb lett, ahogy nőtt közöttünk a távolság.
Anya csak nézett utána a villamos ablakából, épp átellenben feküdt az iskola, nem látszott sehol semmiféle jármű, de a kisfiú mégsem mozdult a helyéről, állt, és nézett a villamos után. Anyu aggódva támaszkodott neki az ablak üvegének, miért nem megy át az a gyerek? - töprengett magában. De ebben a pillanatban egy füstokádó motorbicikli fordult be a szemközti kis utcából az iskola mellől, a motorbiciklit mi nem láthattuk jönni, de a kisfiú igen, ezért állt és várt.
Egyre gyorsabban robogott a villamos, a motorbicikli már régen eltűnt, de a kisfiú még mindig nem mozdult a helyről, ahol búcsút vett az anyjától, de ahogy nőtt a távolság, egyre kisebbedett az a pöttömnyi figura, most már egészen kicsire zsugorodott, és látni sem lehetett olyan tisztán, mint az előbb. Nemcsak a távolság nőtt köztünk percről percre, de egyre több jármű hajtott be a képbe, szekerek, teherautó mobilok, szembe jövő villamosok és az úttesten átkelő járókelők mind közénk furakodtak, anyu és Lacika közé, de hát miért nem indul az a gyerek, csak áll és áll, mintha megbabonázták volna. Ekkor azonban megint kihajtott egy jármű a keresztutcából, egy rohanó jármű, melyet mi nem láthattunk közeledni, csak ő.
Harmadszor is megállt a villamos, leszállt a kifutógyerek, s mi csilingelve folytattuk utunkat, néztem én is erősbödő kíváncsisággal, ott-e még a gyerek, de már nem láttam. Anyu még látta, anyu a hideg üvegnek döntötte homlokát, és nézte Lacikát állhatatosan, nézte, s én még nem láttam soha ilyen nézést, nemcsak a szemével nézte, hanem homlokával és orrával, bőrének minden pórusával, és a bőr alatt feszülő idegekkel. Egy nagy szemmé vált ez az asszony, kiszállt önmagából, suhant végig az úttesten a fiához, s csak nézte, nézte, bepólyálta szeme barna bársonyába, körülvértezte szeretete vaspáncéljával, úgy nézte, nézte, nézte azt a gyereket.
Így csak ők tudnak nézni, az anyák, szeretetük átlát a hegyeken, hétmérföldes csizmával lépked a szeretetük, s egy léghajót elkormányoznak e szeretet erejével, ha rajta utazik a fiuk. Már a negyedik megállóhoz közeledtünk, már el is fordultunk az Üllői útról, s azt a járdaszigetet régen leradírozta a távolság, és még el is takarta a kanyarulat, de ekkor az anya lassan fölemelte fejét, két barna szemöldöke fölszaladt a homloka közepére, két ajka elnyílt egymástól, s köztük előbukkant a nyelve hegye, Lacika lelépett a járdaszigetről. Mosolygós szemmel kísérte nyomon, ebből rögtön tudtam, hogy a gyereket nem fenyegeti veszély, semmiféle jármű nincs a látóközelben, tudtam, hogy Lacika nyugodtan megy át az úton, s tudtam, mert írva állt anyu homlokán, hogy szerencsésen átért a túlsó partra. Egy pillanat múlva fölrezzent az asszony, és hátat fordított az ablaknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése